„Zajos” a fejem. Elég!

Sokan érzik, hogy az elméjük nyughatatlanul ontja a gondolatokat. Ezek a gondolatok ráadásul általában zavaróak, idegesítőek vagy félelmetesek.

Ilyenkor a legtöbben dühvel reagálnak, és szinte reflexszerűen figyelemeltereléssel próbálkoznak: sport, séta, cigi, alkohol. Igazából egy idő után már bármire hajlandóak, csak azért, hogy a rengeteg gondolat elcsendesedjen.

---

Ez természetes. A vérünkben van a kontroll iránti vágy. Ahogyan a természetet és úgy általában a környezetünket megtanultuk kontrollálni, úgy a saját fejünkben zajló eseményekkel is ugyanezt igyekszünk tenni. Hisz’ ha az egyik helyen működik, miért ne működne máshol is? Nem igaz?

A rövid válasz: nem igaz. Ennek a legegyszerűbb oka az, hogy az agyunk csak összeadni képes, kivonni nem. Ami egyszer bekerült, ott is marad. Ha eszünkbe jut egy szorongató gondolat, hiába próbáljuk elhessegetni, már ott marad. Ezt csak azzal tudjuk még megfejelni, hogy bűntudatot és dühöt is érzünk amiatt, mert sikertelen volt a próbálkozásunk. Ez a már amúgy is jelen lévő feszültséget csak tovább fokozza; egy idő után már az elviselhetetlenségig.

Fontos megértenünk, hogy az elménk ilyen. Egyszerűen így működik. Többek közt ez is hozzájárult ahhoz, hogy evolúciós értelemben ilyen sikeresek legyünk. Amint megalkotta az ember a nyelvet, képessé vált arra is, hogy jelen nem lévő tárgyakról, élőlényekről és szituációkról is beszélgessen, illetve gondolkodjon. Ezt azután arra használhattuk, hogy problémás helyzeteket magától a problémától távol is megoldjunk, pusztán gondolati úton. Mindaddig, amíg ez a probléma ésszel megoldható, nincs is baj. Ki ne élte volna már át, hogy egy probléma megoldása egy teljesen más helyzetben jutott eszébe. Ezt nevezzük Aha-élménynek, és a tudattalan információ feldolgozás egyik bizonyítékának tekintjük.

A probléma akkor kezdődik, amikor olyan problémát talál az agyunk, amire nincs megoldás. Vagy azért, mert megoldhatatlan (múltbeli traumatikus esemény, stressz) vagy azért mert az még meg sem történt (jövő miatti szorongás). Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy ugyanazok a gondolatok újra és újra visszatérnek, szinte zaklatnak bennünket. Ez azért van, mert az agy mindenképpen igyekszik megoldani a helyzetet, és ezért időről időre előveszi azt. Ráadásul mennél jobban bosszankodunk vagy szorongunk a mentális megoldási kísérletek kudarca miatt, annál fontosabbnak érzi az agy a problémát, és még inkább próbálkozik a megoldással.

Ördögi kör ez, amelyből nagyon nehéz a megfelelő módszer nélkül kiszállni. Az általam ismert egyik leghatékonyabb megoldás erre a mindfulness (tudatos jelenlét). Ennek a módszernek a segítségével megtanulható, hogy a gondolatok csak gondolatok, amelyeket képesek vagyunk a fejünkben tartani épp úgy, ahogy elengedni is. A jelenben maradás a legnagyobb segítségünk ebben.

Ököl szabályként alkalmazható, hogy az, akinek az elméje túl sokat időzik a múltban előbb-utóbb depressziós lesz, akinek a jövőben barangol az elméje, az szorongó. Természetesen ez nem törvényszerű, de erősen hajlamosító tényező az elme vándorlása.

Érdemes lehet tehát megtanulni a jelenben maradni, nyílt kíváncsisággal fordulni felé, megismerni, megtapasztalni azt, mert a „zaj” addig is el tud csendesedni. Így a valóságban élhetünk, nem a gondolataink világában.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest