Párkapcsolati válság

​Elhanyagolsz. Nem érzem magam nőnek melletted. Kevés a szex. Nem megyünk sehova. Elhíztál. Ilyen és ehhez hasonló hibáztatásokat vágnak a párok egymás fejéhez, mielőtt vagy szakítanak, vagy párterápiát keresnek. De vajon ez a megoldás?

---

Az élet természetes része a változás, a stressz, a problémák (megoldhatók és megoldhatatlanok), a jó és rossz idők. Legtöbben, amikor elköteleződnek egy kapcsolatban, természetesen úgy indulnak neki a közös életnek, hogy „ketten a világ ellen” majd mindent megoldanak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Vagyis a világ ellen küzdeni viszonylag egyszerű, de önmagunkkal már sokkal nehezebb.

​A tartós együttlét és a környezeti kihívások természetes velejárója, hogy fáradunk, változunk. Olykor háttérbe szorul a férfiasság/nőiesség, ami egyértelműen hat a pár másik tagjának ugyanezen minőségére. Nem véletlen írta Karinthy:
„Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”
Máskor más tulajdonságunk vagy képességünk szenved csorbát, amivel akaratlanul hatunk a másikra is.

Ezekhez a problémákhoz eleinte képes mindenki megértően állni, de eljön a pillanat, amikor sok lesz, és konfliktusok jelennek meg. Ahogy a konfliktusok eszkalálódnak, úgy a párkapcsolatban az összetartó erő is egyre gyengül, az érzelmek halványodnak, míg a sértések durvulnak. Könnyű elérkezni a fordulóponthoz, amikor – jobb esetben – segítséget keres a pár.

A párterápia azonban sajnos nagyon sokszor sikertelen. Ennek az egyik oka az, hogy akkor érkezik meg hozzánk a pár, amikor úgy döntöttek, még ezt az egy dolgot megpróbálják, de ha nem megy, végleg elválnak az útjaik. A másik ok pedig az, hogy valójában nem is párterápiára van szükségük. Az egyéni terápia lényegesen hatékonyabb tud lenni sok helyzetben, hiszen nem a kapcsolattal van a gond, hanem azzal, hogy a pár egyik vagy mindkét tagja nem találja a helyét ebben az új élethelyzetben. Belekerül egy addig ismeretlen mókuskerékbe, monotonitásba. Olyan problémákkal kell megküzdenie, amik egyedül fel sem merülnek.

Akkor miért párterápiás segítséget kérnek?

Több oka van ennek is. Az egyik, hogy így nem kell vállalni a személyes felelősséget. Vagy csak részben. Bárki legyen is az, aki úgy érzi, övé a probléma oroszlánrésze, akkor is ott ül a másik, és a felelősség ezzel megoszlik.

A másik ok, hogy kevésbé kell önmagunkba nézni. A párterápia során nem mély önismereti kérdésekkel foglalkozunk. Nincs idő arra, hogy az egyik fél életútját, gondolkodásmódját, belső konfliktusait megismerjük, és esetlegesen feloldjuk. A fókusz a kapcsolaton van; elsősorban a kommunikáción.

Ha egyéni terápia szükséges, akkor nyilván a párterápia kevésbé tud hasznos lenni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a terapeuták is nehéz helyzetben vannak, mert nem szerencsés az egyik felet megtenni bűnbaknak. Személy szerint én ilyenkor mindkét fél számára egyéni terápiát szoktam javasolni, mert még ha nem is szükséges az egyik félnek, akkor is sokat profitálhat belőle: feszültségoldás, önismeret szerzés, stressz kezelés stb.

Több dologra is bíztatnám tehát a bajban lévő párokat. Az első, hogy ne az utolsó pillanatban keressenek segítséget. A második pedig, hogy ha úgy érzik, probléma van a kapcsolatban, menjenek egyéni tanácsadásra előbb külön. Ezzel önmaguk és a másik fél számára is jelzik, vállalják a felelősséget, és hajlandóak a cselekvésre is.

Azonban olykor bármivel is próbálkozunk, a kapcsolat menthetetlen. De nem is kell mindig minden párkapcsolatot megmenteni. Viszont ha már valami véget ér, legalább legyen hasznos önismereti szempontból is, hogy tudjuk, mit akarunk és mit nem fogadunk el a jövőben. A párkeresés egy folyamatos fejlődést adó út legyen, ne véletlenszerű kóválygás.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest