Az önfeláldozás talán az egyik leghősiesebb, legönzetlenebb cselekedet, amit egy ember tehet a másikért, másokért. Legalábbis, ha történelmi léptékű vagy életmentő tettekről van szó bizonyosan, de a mindennapokban úgy vélem, ez nem feltétlenül igaz. Képzeljük el azt a családos férfit, aki a negyvenes évei közepére, már egyáltalán nem szereti a munkáját. Frusztráció, stressz, az önmegvalósítás hiánya az, amit nap nap után megél. De a pénz kell. Már hozzászokott az egész család egy kényelmes életszínvonalhoz. Nem érzi igazán magában az erőt a változtatáshoz, meg már öregnek is gondolja magát hozzá. Társul ehhez a jövőtől való túlzó félelem is (újabb válság, betegség stb.), ami még nehezebbé teszi a helyzetet.
Most képzeljünk el a párját. Elsősorban ő gondoskodik a gyerekekről, bár mellette dolgozik is. A férje odafigyel, így legalább a házimunkán közösen osztoznak. A sok teendő mellett önmegvalósításra, én-időre vagy a régi szenvedélyekre (sport, kézművesség, kirándulás) már nem marad idő. Érzi, hogy belefakul a mindennapokba. Régóta együtt vannak, a kapcsolat működik, mindketten nagyon szeretik a gyerekeket, elvannak. Tulajdonképpen panaszra semmi jelentős ok nincs. Megvan a statisztikai átlagos havi 3 szex, néha még jó is. A kettejük közti dinamika azonban már nagyon megváltozott. Nem barátok már. Elmúlt az igény, hogy ketten időt töltsenek együtt; legfeljebb csak azért, mert pihenés egy kicsit a gyerekek nélkül lenni. De húsz év után, mit is várhatna az ember, ugye? A kapcsolat, ahogy az lenni szokott, tele van hullámvölgyekkel és hegyekkel. Az egyik mélypont során azonban megtörténik az, amire már senki sem számított. A házaspár egyik tagja szerelmes lesz. Mindegy melyik. Közhelyes, mindennapos történet. És egy idő után felmerülnek a kérdések. Menni vagy maradni? Szerelem vagy család? Boldogság vagy erkölcs? Jó embernek lenni, vagy házasságtörőnek? Hangzatos, óriási terhet hordozó szavak, ítélkezések, amiknek amúgy a legfőbb alapja a társadalmi norma, és a megszokás. Mert úgy hiszem, a valódi kérdések inkább ezek:
Nem mennék bele ezen kérdések fejtegetésébe, akit érint a téma, úgyis képes átgondolni, illetve magába nézni, hogy mik még a valódi kérdések. Nézzük inkább a lehetőségeket. Maradni. Ez egy nagyon jó alternatíva, de kizárólag akkor, ha a páros mindkét tagja képes beismerni önmagának és egymásnak, hogy boldogtalanok, és emiatt tudott megjelenni valaki más. Ez rendkívül fájdalmas tud lenni akkor, amikor az egyik fél éppen úgy érzi, hátba szúrták. Jogos a düh, a kétségbeesés, de elengedhetetlen, hogy vállalja a felelősséget az elmúlt évek tetteiért és nem-tetteiért. Ezután újra át kell beszélni mindent, mert valószínűleg az évek során egyre kevésbé figyeltek egymásra, egyre csak a kötelességek voltak a látótérben. És mivel mindkét felet más típusú ingerek érték, más irányba fejlődött a gondolkodásuk és érzelmi világuk. Így lassan két teljesen különböző ember lettek, akiket csak a közös gyerek, és a család megidealizált képe tart össze. Megidealizált, mert sokan végig sem gondolják, mit jelent számukra a család fogalma, és hogy vajon ez teljesül-e ott, ahol épp vannak. A családot nehéz egyértelműen definiálni, ezért inkább csak azt írom le, amit a klienseimtől hallok, és amit én is gondolok. A család egy olyan közösség, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Szeretnek, támogatnak. Nem egy küzdőtér, ahol a mindennapi nehézségekkel birkózunk, hanem az a hely, ami megadja az alapot, hogy kibontakozzunk. Ahol vannak közös céljaink, de mindenki megvalósíthatja a saját vágyait is. És szabad hibázni, és hisztisnek lenni, és bal lábbal kelni. Ahol a legszívesebben töltjük az időt, de ami nem sajátít ki. Egy közösség, ahol nem erőfeszítés, hanem természetes, hogy ezeket kapom, és ugyanezeket adom. Tehát a maradni, valószínűleg csak akkor jó alternatíva, ha a családról alkotott képe mindenkinek hasonló (nem a fent leírtakhoz, hanem egymáséhoz), és még él a remény mindenkiben, hogy ez el is érhető. Hogy ha újra elkezdik felépíteni, akkor még lehetnek boldogok, és nem csak létezni, hanem élni fognak. Nem társadalmi elvárás vagy a gyerekek miatt maradnak együtt, hanem mert szívvel-lélekkel érzik, ezt akarják. Persze, lehet maradni másképp is. Ki lehet lépni a szeretői viszonyból, és folytatni azt, ami eddig volt. Vagy be lehet vallani, és utána mindenféle változtatás nélkül, felvállalva a bűnös szerepét, akár méltatlan, megalkuvó helyzetben maradni a házastárssal. Önfeláldozással. Mert ez ugye egy szép önzetlen cselekedet. A leghősiesebb, legönzetlenebb dolog, amit egy ember tehet a másikért/másokért. Ha leszámítjuk azt az apróságot, hogy ez valójában egy hazug konfliktuskerülés, amivel becsapjuk a másikat, a gyerekeket és önmagunkat. A kapcsolat alapja innentől a félelem lesz, hiszen amiatt nem lépett senki sem a jobbítás, sem egy másik élet irányába. Soha, senki nem lesz hálás érte, viszont amikor majd évtizedek múlva kiderül, legtöbben ostobának néznek érte, és nem is fogják érteni. Ahogyan a mártír szerepet vállaló fél sem igazán fogja tudni egy idő után még magának sem megmagyarázni. A gyerekek látni és érezni fogják, hogy boldogtalanok a szülők, és felnőve jó eséllyel, szent esküvel fogadják, így biztosan nem fognak élni. Vagy sosem házasodnak meg, vagy az ígéret ellenére, ugyanúgy beleragadnak egy ilyen helyzetbe. Közben jó eséllyel erős szorongást „fejlesztenek” ki magukban, mert nem stabil, szereteten alapuló családban vannak, hanem egy félelem alapúban, ahol igazi érzelmi biztonság szinte egyáltalán nincs. Mert mint ahogy minden viselkedésünk, ez is minta a gyerekek számára, amit vagy követni fognak, vagy aminek az ellenkezőjét teszik majd. Így azt gondolom, az önfeláldozás sosem vezet az üdvözítő úthoz. Ami igen, az az, ha él még mindkét félben a remény, és elég rugalmas személyiségek ahhoz, hogy tudjanak és akarjanak ezúttal egymás irányába változni. Ha meghallgatják a másikat, és odafigyelnek rá, ugyanakkor kifejezik a saját vágyaikat is, és igyekeznek meg is élni azokat. (Meglepő módon, a vágyak asszertív, nem követelőző kifejezése szokott nehezebben menni a feleknek.) Mert bárhonnan vissza lehet hozni valamit, ami régen működött, ha mindkét fél teljes odaadással tesz érte. Igen, nagyon el tudnak távolodni ketten, és igen, akár évekig is tarthat, amíg minden újra jó lesz. Nem elviselhető, hanem jó. Mert az élet nagyon hosszú, ha valaki boldogtalan. A gyerekek tinédzser korukban elkezdenek a világ felé fordulni, huszonéves korban már csak a kiszolgáló személyzet szerepe jut a szülőknek, amikor elköltöztek, akkor pedig újra párkapcsolattá válik az, ami addig család volt. És egy nem jó párkapcsolatban élni az életünk utolsó három évtizedét, felér a földi pokollal. Láttam, tapasztaltam a pszichológiai ülések során. Ahogy talán mindenkinek van ilyen élménye a saját környezetében is. Azonban nem feltétlen kell ennek ilyen borúsan végződnie. Akár többször is fel lehet, és jó eséllyel kell is építeni egy új családot a megváltozott élethelyzethez igazodva. És ez lehetséges is. De csak akkor, ha mindkét félben él még a remény, és van mellette tenni akarás és rugalmasság. Visszatérve a megoldásokhoz még, természetesen jó választás lehet éppenséggel a válás, és egy új kapcsolat építése is. Sőt, akad olyan helyzet, hogy ez a jobb döntés. Van az a távolság, amit már nem érzünk reálisnak áthidalni. Lehet, annyit változtunk az évek során, hogy már egészen másmilyen életre vágyunk. Felhalmozódhatott annyi bántás, hogy már nem akarjuk a másikat magunk mellett tudni. Történhetett olyan vagy annyi megcsalás, amit már nem tudunk megbocsátani. Vagy csak tapasztalhatjuk azt a jobbítási folyamat közben, hogy a másik nem teszi bele magát igazán őszintén. Ilyenkor jobb elbúcsúzni, és az új felé fordulni. Mert így van esély újra a boldogságra, a gyerekek pedig mintát látnak arra, hogy ha valami nem működik, az nem a világ vége, mert szabad változtatni. Ha pedig ezt a házaspár kulturáltan teszi, akkor minimális fájdalommal jár, amit bőven kárpótolni fog az, hogy látják, a szüleik kivirulnak, és stabil érzelmi biztonságot tudnak adni nekik is. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha az új kapcsolatot is azzal kezdik, hogy leülnek, és megbeszélik, számukra mit is jelent a család. Mert egy ilyen helyzetből is lehet boldog életet építeni, ha van remény, akarás és rugalmasság. Csukás Csaba pszichológus, Budapest
0 Comments
Your comment will be posted after it is approved.
Leave a Reply. |
A blogrólEzen az oldalon a szakmai és magán véleményemet ismerheti meg különböző témákban. Archívum
September 2023
|