Nyomkövetők

Mindannyian nyomkövetőként születünk a világra. Evolúciós előny. Legalábbis, annak tűnik legtöbbször. Követjük a szüleink nyomait a hóban, közben megtanuljuk, milyennek látják ők a világot, és elkezdünk mi is aszerint viszonyulni hozzá. De mi van, ha tévedtek?

Nyilván tévedtek egy csomó mindenben, mint ahogy az ő szüleik is. Alapjában nincs ezzel semmi gond. Bárki tévedhet. A problémák ott kezdődnek, hogy nem egyszerű nyomkövetőkként születünk, hanem fafejű nyomkövetőkként. Úgy kapaszkodunk az egyes információkhoz, mintha az életünk függne tőlük. Ez régen talán igaz volt, de mostanra biztosan nem. Legalábbis, ami a nyugati világot illeti.

​Felnövünk, észrevesszük, hogy nem illeszkedünk olyan jól a társadalomba, mint ahogy az az óvodában meg az iskolában (szerencsés esetben) még működött. Az emberekre egy furábban tekintünk, mert észrevesszük, hogy bár ugyanabban a világban élünk, ezek máshogy merészelik azt látni. Szörnyen frusztráló szembesülni ezzel. Valaki ilyenkor megelégszik azzal, hogy hülyének nézi a többieket, makacsul kapaszkodik a saját „igazába”, és próbál találni néhány magához hasonlót. Ha talált párat, akkor együtt nézhetik hülyének a világot. Közben születnek kis fafejű nyomkövető csecsemők, és minden mehet tovább.

Vannak azonban renitensek is. Ezek lesznek nyomkövetőből felderítők. Tudatosítják magukban, hogy amit látnak, az a valóság, amit gondolnak és éreznek azzal kapcsolatban az csupán a nyom, amit követnek. Ezek az emberek azért lesznek felderítők, mert nem csak az orruk előtt lévő nyomokat követik, hanem előre néznek a távolba, és meglátják, hová is vezetnek azok. És ha nem tetszik nekik, amit ott látnak, akkor bizony belső indíttatásból kénytelenek letérni az útról.

Az ilyen felderítők útja bizony feszültséggel jár. Lévén, hogy legtöbbször nem egyedül kóválygunk, hanem laza csoportokban, a többieknek feltűnik, ezek a felderítők, kicsit irányt változtatnak, hozzáérnek olyan növényekhez, amikről azt tanultuk tilos, megsimogatják az arra tévelygő lajhármakit (pedig mérgező), és mindenféle fura új elgondolásaik lesznek a világról.

Törvényszerű, hogy előbb-utóbb a nyomkövetők összetűzésbe keverednek a felderítőkkel, aminek szinte biztos, hogy szakítás lesz a vége.

Minden új útnak ára van. Nem mindenki fog velünk tartani. Az sem biztos, hogy a felderítők olyan irányba mennek, ahol jól fogják magukat érezni végül. Talán még bajba is keverednek. De legalább a saját útjukat járják. Közben találkoznak majd új nyomkövetőkkel és új felderítőkkel is. És egy nap, talán beállnak maguk is egy másik nyomkövető csapatba, mert megtalálják azt, amelyiknek elégedettek az irányával.

Bárki válhat felderítővé. Csak észre kell vennie, nem azért követi a nyomokat, mert az helyes, vagy jó irányba visz. Pusztán azért követi őket, mert ott vannak, és azt mondták, azokat követni kell.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest