Ki vagyok, és mivé leszek?

​Parsons (1965) hasonlata szerint, a születés egy rendszeresen ismétlődő barbár invázió, mivel az újszülött semmit sem tud arról a társadalomról, amelybe beleszületik. Szabályok, értékek semmit sem jelentenek számára.

---

Az egyetlen dolog, amit akar, hogy a szükségleteit kielégítsék. Ez eleinte a testi szükségletekre korlátozódik, de nagyon hamar megjelennek egyéb szükségletek is: önmaga és a külvilág elkülönítése, a környezet megismerése, játék stb. Mind azt a célt szolgálja, hogy felnőve a lehető leghatékonyabban tudjon túlélni és majd szaporodni az adott társadalomban.

Ehhez természetesen a környezettől van szüksége segítségre. Eleinte a szülőktől, azután egyre szélesebb körben az emberektől, míg eljut odáig, hogy a közösség által létrehozott intézmények támogatását is megkapja (bölcsőde, óvoda, iskola stb.).

Mielőtt azonban szocializálódhatna, egy sokkal alapvetőbb dolgot kell megtanulnia: ki vagyok én? És főleg azt, hogy milyen vagyok én? Ezt a folyamatot nevezzük individualizációnak. Ennek révén kap a növekvő gyermek képet saját magáról a szülő által közvetítve. Mivel eleinte még a csecsemő nyilván nem tud beszélni, a szülők viselkedéséből tanulja meg, hogy ő és a szükségletei mennyire elfogadhatóak, ő maga pedig mennyire szerethető.

Ha ebben a korban az anya bizonytalan, szorongó, akkor a csecsemőben nem alakul ki szilárd alap arról, hogy az ő szükségletei jogosak, és kielégíthetőek. Sőt mi több, a világról sem alakul ki a kép, hogy az biztonságos. Ez felnőtt korban is sok problémát okozhat (szorongás, pánik, fóbia, görcsös biztonság keresés), ha később nem lesz valamilyen módon kompenzálva.

Ha az anya lehangolt (akár depresszív), és bár kielégíti a gyermek szükségleteit (és valószínűleg csak azt), akkor hiányozhat később a személyének szóló feltétel nélküli meleg elfogadás és szeretet. Ez vezethet akár ahhoz is, hogy felnőttként kizárólag teljesítmény és az arra kapott jutalom alapján ítéli meg magát és a másikat. Vagy épp önmaga is lehangolt, depresszív lesz, mert nincs igazodási pontja a világban, hogy Ő maga mennyire jó.

Az individualizáció (és a szocializáció is) azonban egy kétoldalú folyamat. A csecsemő világra jöttekor születik meg a szülő is. Ez egy addig ismeretlen szerep, amelyben nem tudja senki, vajon hogy fog teljesíteni, mennyire fogja szeretni azt. A csecsemő visszajelzéseiből (mosoly, bújás, nyugodt alvás) fogja tudni a szülő, mennyire jó abban, amit csinál.

Mivel pedig egy új szerepről van szó, amiben nincs tapasztalat, az agy szinte kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, hogy meg tudjon felelni. Így történhet meg az, hogy bár megígéri magának az ifjú anya vagy apa, hogy sosem mond bizonyos mondatokat a gyerekének, egyszer csak azon kapja magát, hogy a múltat megismétlő hegyi beszédet tart fiának, lányának. Ez pontosan annak köszönhető, hogy egy nem ismert szituációból igyekszik az agyunk ismert helyzetet kreálni, ezt pedig a saját múltunk alapján tudja a legkönnyebben létrehozni.

A korábban említett korlátozott (nem verbális) csecsemőkori jutalmazási rendszer miatt történik meg az, hogy az apák gyakran csak később kezdenek igazán kötődni a gyermekükhöz. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék, és ne tennének meg mindent értük, de mivel klasszikusan a születés után ők többet vannak távol, a gyerek jutalma számukra nem igazán jutalom. Az újszülött jutalmazását is meg kell tanulni, amire a távollét miatt kevesebb lehetősége van a férfinak. A kötődés későbbi kialakulása mellett az apa szerepről is csak később kapnak visszajelzést. Az igazán stabil kötődés akkor szokott kialakulni az apákban, amikor a gyerek először lesz beteg, illetve amikor beszélni kezd.

Ezek azért fontos tényezők, mert sok jó házasság ilyenkor tud elromlani. Más mindennapi tapasztalata van a két szülőnek, és más számukra a jutalom. Míg az anyának eleinte akár egy 4-5 órás alvás is igazi karácsonyi ajándék, addig az apa számára továbbra is a párkapcsolati örömök, illetve a gyermek egyértelmű (verbális) visszajelzései lennének azok. Legtöbbször egyik fél sem kapja meg, amire vágyik, így mindketten frusztrálódnak, és ilyenkor a helyzetben és a másik félben keresik, és találják meg a felelőst.

A szocializáció során, amikor a társadalmi szabályokat és értékeket tanítják a szülők a gyermeknek, szinte az első pillanattól kezdve megjelenik egy nagyon alapvető készség: az alkudozás. Ez azért tud már egészen kis korban kibontakozni, mert mindkét fél bizonyos igényekkel lép fel a másik felé. Az alkudozás működése a felnőtté válásban, és a felnőttként való működésben egy központi kérdés. Ennek révén tanulja meg a gyermek, hogy milyen szituációk azok, ahol lehetőség van alkudozásra (még ha ez legtöbbször nem is tudatos). Illetve azt is, hogy mennyire képes a környezetében a saját igényeit érvényesíteni.

Az alkudozást minden család más-más mértékben engedi és szabályozza. Ha valahol egyáltalán nem volt rá lehetőség, a felnőtt valószínűleg szubmisszív, esetleg passzív személyiséggé válik. Vele általában történnek a dolgok. Ahol az alkudozás inkább csak igénymegfogalmazásként működik, ahol a gyermek mindig megkapja, amit akar, ott a felnőtt követelőző, irreálisan domináns, akár az érzelmeit szituációnak nem megfelelő mértékben kimutató és felhasználó személyiséggé válhat.

(Természetesen a cikkben leírt egyik eset sem törvényszerűen következik be, mert a szocializáció során, rengeteg helyen és időben van lehetőség a javításra, de megnöveli az említett következmények bekövetkezésének valószínűségét.)

A születés tehát a család minden tagjának az újjászületését is magával hozza: anya, apa, testvér, nagyszülők stb. Mindenki új szerepet kap, ami azért problémás, mert még kipróbálatlan, ismeretlen, ezért az agyunk számára veszélyes. Kapaszkodókat fog keresni akár a múltunk, akár könyvek, akár baráti beszélgetések alapján. Sokszor nincs idő arra, hogy végiggondoljunk egy-egy reakciót, ha új helyzettel találkozunk. A dolgok szinte csak történnek. Főleg az első hónapokban, amikor a feszültség sokkal magasabb szinten van, már csak a fáradtság miatt is.

Hibázni azonban nyugodtan lehet, mert szerencsére mindenki úgy van „összerakva”, hogy kevés dolog van, ami egyetlen alkalom alatt végérvényesen bevésődik. De a szülőknek, sőt testvéreknek is, érdemes időről időre elgondolkodni azon, hogy amit csinál, ahogyan csinálja, és ahogyan érzi magát az új szerepben, vajon jó és előrevivő-e a saját és a másik számára.

Ha igen, akkor elégedett lehet magával, mert szinte biztos, hogy elég jó szülő, testvér, nagyszülő stb. Ha nem, akkor érdemes lehet akár egyedül, akár szakember segítségével elgondolkodni azon, vajon hol és hogyan lehetne változtatni.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest