Keserű múlt

​Mindenkinek van olyan a múltjában, amit jobb szeretne, ha nem történt volna meg. Vagy másképp. Vagy épp ellenkezőleg, jó lett volna, ha nem marad el; például egy ölelés, egy bíztatás, egy „szeretlek”. Ezek a nem megfelelő múltbeli események hosszú évekre hatással lehetnek az életünkre és arra, ahogyan majd mi neveljük a gyerekeinket.

---

​De meddig mondhatjuk, hogy a családunk vagy tanáraink hibája, hogy az életünk diszfunkcionális? Meddig rejtőzhetünk ezek a mumusok mögé, hogy miattuk alakult ki rossz séma bennünk az életre, ami miatt nem tudunk barátokat szerezni, motiváltak lenni, biztonságban érezni magunkat vagy épp kötődni egy másik személyhez?

Úgy gondolom pontosan addig, amíg rá nem eszmélünk arra, hogy azt a batyut – legyen az szorongás, függőség, konfliktuskerülés vagy bármi más –, amit cipelünk, nem is mi akartuk a vállunkra venni. Ha egyszer észrevesszük, hogy ezt kaptuk valakitől, és felismerjük, hogy kitől, már a saját felelősségünk, hogy visszük-e azt tovább.

Egyes ilyen patológiával kitömött zsákokat nehezebb letenni, mint másokat, ezért előfordul, hogy egyedül kevesek vagyunk hozzá. De ha egyszer a tudatosság felébredt bennünk, és látjuk, mi az, ami megkeseríti az életünket, már nem bújhatunk el a múlt mögé. Ha egyedül nem tudunk szabadulni a tehertől, keressünk segítséget. Általában a párunk, barátaink is hatékony segítséget tudnak nyújtani, de ha ez mégsem lenne elegendő, vannak szakemberek, akikhez fordulhatunk.

De egy biztos, többé nem háríthatjuk a felelősséget a múlt szereplőire. Ha ezt tesszük, és nem dobjuk le magunkról az előző generáció által ránk aggatott terhet, ugyanazt fogjuk csinálni észrevétlen, amit ők. Szenvedünk tőle, majd amikor eljön az idő, továbbadjuk gyermekeinknek, tanítványainknak. Így válik ez a teher transzgenerációs örökséggé, és így toljuk el a felelősséget időben a következő generációra.

Nem állítom, hogy minden probléma könnyen megoldható, de a tétlenségtől és ugyanazon káros viselkedések ismétlésétől nem várhatunk megoldást. Szabad egyedül is próbálkozni természetesen, hiszen képesek vagyunk magunktól is változni. A lényeg, hogy csináljunk valamit. És önmagunkkal szembeni kötelességünk, hogy ha kudarcot vallunk is egy úton, keressünk másikat. Csak a tettek hozhatnak változást.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest