Információs falásroham

​Úgy tűnik, most éli fénykorát (legalábbis eddig) a pszichológia. El sem képzelhető ma már tévéműsor, újság vagy blog anélkül, hogy valahol valamilyen formában elő ne kerülne az emberi viselkedéssel, gondolkodással és érzelmekkel foglalkozó valamelyik új kutatási eredmény. Pszichológusként én nyilván elfogult vagyok, de úgy tűnik, a legfontosabb humán tudomány lett napjainkban.

---

Ennek van jó oldala, hiszen az emberek így olvasnak, egyre tájékozottabbak, nyitottak az önvizsgálódásra és önismeretre, illetve egyre kevésbé szégyen pszichológushoz járni.
Ugyanakkor, mint mindennek, ennek a jelenségnek is vannak árnyoldalai. Például, hogy úgy viselkedünk pont, mint a gyerekek. Ha valami finom, abból rengeteget akarunk, és főleg állandóan. Annyira éhezzük a pszichológiai szemléletű tanácsadást, hozzászólást, hogy már észre sem vesszük, újra és újra ugyanazt kapjuk, csak kicsit átfogalmazva. Szinte hetente szólal meg valahol egy szakértő, ugyanarról a témáról. Mivel a műsorkészítők is kifogytak az ötletekből, már nem azt mondják, hogy ismétlés, csak bágyadtan a téma mögé biggyesztik: …-ról másképp.

​Még talán ez sem lenne olyan nagy baj (azért kicsit az), de van több egyéb rejtett hatása is a túlzott információfalásnak. Az egyik, hogy a cselekvés illúzióját kelti. Pont ugyanaz történik, mint amikor az elhízott ember hónapokig különböző fogyókúrákat tanulmányoz, cselekvési tervet készít, recepteket keres az új táplálkozáshoz, konditermet néz a környéken, sportcipőt és edzőruhát vásárol. Természetesen ehhez még hozzájön, hogy elolvas egy-két-három-sok pszichológiai szellemben megírt fogyókúrás könyvet is. Mindent megtesz, csak egy dolgot nem: sosem kezdi el. Ha pedig el is kezdi, és elérkezik a szükségszerűen bekövetkező megakadáshoz vagy visszaeséshez, azonnal újabb elméleteket keres, hogy mi is történt, miközben visszajön minden felesleg, amitől addig sikeresen megszabadult.

Sokan elképesztő lelkesedéssel vetik bele magukat a különböző problémás viselkedésük, gondolkodásuk vagy érzelmi reagálásuk megértésébe, és boncolgatásába, de ezen túl nem történik semmi. Nem kezdenek bele a változtatásba, vagy ha szükséges, nem keresnek fel szakembert.

Hogy miért? A cselekvés illúzióján kívül még közre játszik sokszor az is, hogy túl sok információt gyűjtenek be.  Ez azt a látszatot kelti, hogy a probléma annyira mély és merev, hogy azon szinte lehetetlen változtatni. Felnagyítják az elméletekkel a saját problémájukat, ami már kezelhetetlennek fog tűnni egy idő után, és csak frusztrációt okoz. Ráadásul, ha nem megfelelő forrásból származik, és nem megfelelő körültekintéssel kezeljük az információt, sok ellentmondásba is botlunk. Látszólag. Ugyanis többféle élethelyzet vagy rossz gondolkodási minta is vezethet ugyanahhoz a problémához. Ezek a látszólagos ellentmondások, vagy nem egyértelmű következtetések azonban elveszik a kedvet a cselekvéstől.

Végezetül pedig, a tudás rendkívül alkalmas arra is, hogy ügyesen elhajoljunk a felénk repülő felelősség és bűntudat érzésétől, ami amúgy csúnyán arcon csapna minket. Hiszen ha kutatások is igazolják, hogy ez másnak sem megy, csak egy elenyésző kisebbségnek, akkor megnyugodhatunk, normálisan működünk, hiszen az átlaghoz tartozunk. Azt már nem kérdezzük ilyenkor: „És ez jó nekem? Akarok az átlaghoz tartozni?” Az átlag ugyanis sajnos túlsúlyos, hangulati problémákkal küzd, szexuális zavara van (igen, ez is az átlag, hiszen a népesség több mint felének az élete folyamán szembe kell néznie vele), és úgy általában boldogtalan. Nem mindenki, csak az átlag.

Érdemes hát az átlaghoz tartozni? Lehet. Végülis könnyű. És lehet egymás vállán sírni, hiszen mindenkinek van valamilyen keresztje. De a hétvégén egy-hét pohár sör vagy bor, és mindjárt könnyebb az a kereszt. Mígnem az alkohol lesz a kereszt. Bár ez csak egymillió embert érint hazánkban, az meg nem az átlag. De elég sok. Szerintem.
Vagy lehet vállalni a változással járó nehézséget, majd az abból fakadó sikerélményt és magabiztosságot.

Szerencsére, mint minden, ez is csak döntés ÉS cselekvés kérdése. De egy biztos, az információfalás nem cselekvés.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest