Gyászoló

Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor egy hozzánk közelálló az élete végéhez ér. Érzelmileg felkavaró szakasz ez mindenkinek. Ezúttal az életben maradókról és a haldokló kíséréséről ejtenék néhány szót.

A haldoklás fázisait valószínűleg már mindannyian hallottuk: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. És bár az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán tovább finomítottuk ezeket a szakaszokat, most maradjunk mégis ennyinél.

Az első és legfontosabb ezekkel a fázisokkal kapcsoltban, hogy nem csak a haldoklásra igazak. Nagy általánosságban megfigyelhető ugyanez minden olyan esetben, amikor valamilyen megváltoztathatatlan, nem kívánt esemény következik be: szakítás, állás elvesztése, baráttal végleges eltávolodás stb.

Így fontos tudni, hogy nem csak a haldoklónak kell megbirkóznia az egyes szakaszok okozta érzelmi hullámokkal és terheléssel, de a hozzátartozóknak is.

Ami még tovább nehezíti a folyamatot, hogy ez nem egy lineáris folyamat; gyakran előfordulnak benne visszalépések, előreugrások. Rendkívül megterhelő.

Ebben a helyzetben az egyik legszebb képességünk óriási terhet is ránk tud róni: az empátia. Az együttérzés automatikus viselkedés a részünkről, aminek elsődleges célja a másik féllel való könnyebb kapcsolatteremtés és fenntartás biztosítása. Lényegesen könnyebb kommunikálni és együttműködni azzal, akiről tudjuk, milyen érzelmi állapotban van, mert ezáltal a viselkedése is kiszámítható. Ez egy evolúciós képességünk, ami nagyon ősi, automatikus, ezért nehéz is irányítani.

Pedig ha egy haldoklót kísérünk, ez nélkülözhetetlen. Teljesen érthető, hogy ilyenkor mi is szomorúak leszünk, valamennyire együtt érzünk, és támogatjuk a haldoklót, de semmiképp sem azon az áron, hogy közben mi is összeroppanunk.

Már csak azért sem, mivel a haldoklóban bár általában gyengül az empátia képessége, mégsem vész el teljesen. Így valójában a saját fájdalmunkkal őt tovább terheljük.

Igen különös, és mégis gyakori jelenség, hogy a súlyos beteg az, aki vigasztalja a családot. Ilyenkor érdemes elgondolkodnunk, hogy akkor valójában segítjük a szerettünket, vagy épp terheljük őt az adott helyzetben.

Az empátiánkon tehát fontos ilyenkor uralkodnunk. Tudatosítsunk magunkban, hogy nem minden érzés a miénk, ami épp bennünk dolgozik, sokat csak átveszünk a távozótól. Nem kegyetlenség vagy érzéketlenség az, ha ezeket letesszük. A fentiek alapján épp segítünk. Egyrészt azzal, hogy nem fogja a másik átvenni azokat (újra), illetve azzal, hogy mi magunk erősebbek maradunk, és úgy tudjuk támogatni a hozzánk közelállót, ahogy azt mi és ő is szeretné.

Az empátia után lényeges még éppen az, hogy hogyan is támogassuk a haldoklót. Természetes, hogy mindent szeretnénk megtenni érte, és állandóan mellette akarunk lenni, de jó ha tudatosítjuk, ezt MI szeretnénk. Nem a másik fél.

Az egyetlen biztos módja annak, hogy szeretetteljes, tisztelettel teli segítséget tudjunk nyújtani az, ha megkérdezzük, mire van szüksége annak, aki az utolsó útját járja. El kell fogadnunk, ha olykor egyedüllétre van szüksége.

És sose feledjük, a haldoklót kísérni kell, nem mellé feküdni.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest