Felépülés

Mindannyiunkat értek már az életben olyan negatív hatások, sérülések, amelyekből időre és energiára volt szükségünk felépülni. Teljesen természetes reakció, hogy gyorsítani szeretnénk ezt a folyamatot, és ezzel együtt csökkenteni a közben átélt fájdalmat.

Talán nem meglepő, ha azt mondom, teljesen fájdalommentessé nem tehető a felépülés, de sokat tehetünk magunkért, hogy legalább csak a szükséges szenvedéssel járjon.
Első lépésként válasszuk külön, hogy milyen sérülésről is beszélünk: átmeneti vagy permanens.
Az átmeneti sérülésekből való felépülés általában jó adag türelmet igényel, amit nagyon hasznos nem csak a sebek nyalogatásával tölteni, hanem a tanulságok levonásával is. Mindig érdekes tapasztalat az, ha felismerjük, mennyiben volt részünk a bekövetkezett helyzetben, és mennyiben lett volna az elkerülhető.
Fizikai sérülés esetén a fáradtság, a bemelegítés vagy a figyelem hiánya a leggyakoribb, de a kisebbrendűségi érzés miatti bizonyítási vágy is nagyon gyakori.
A lelki sérüléseknél sokszor ennél összetettebb, nehezen kibogozható események és érzelmek láncolata vezet el a végkifejletig. Egy párkapcsolat vagy barátság megszakadása esetén nehéz lenne egyetlen érzelmet vagy pillanatot találni, ami elvezetett a nem kívánt jelenhez. Mégis érdemes átrágni magunkat a folyamaton – akár pszichológussal –, mert értékes önismeretre tehetünk szert.
A felépülés optimálissá leginkább úgy tehető, ha követjük a segítőnk utasításait, hiszen neki lényegesen nagyobb tapasztalata van a témában. Ugyanakkor meg kell érteni, hogy a gyógyulás a mi felelősségünk, és csak az aktív közreműködésünkkel valósulhat meg.
A permanens sérülésekkel azért is nehezebb megküzdeni, mert sokszor bekapcsol az ön- vagy mások hibáztatása, ami dühöt, kétségbeesést is hozhat magával. Ezek pedig drasztikusan nehezítik a reális önreflexiót és helyzetértékelést.
A legfontosabb azonban a permanens sérüléseknél, hogy a veszteséget megpróbáljuk mielőbb elfogadni, majd egy reális célt kijelölni, hogy milyenek is akarunk, illetve milyenek lehetünk a gyógyulási folyamat végére. Egy szeretett személy vagy az egészségünk végleges károsodása nem visszafordítható folyamat. Amíg pedig ezt nem fogadjuk el, olyan délibábot kergetünk, ami csak további fájdalmat és veszteséget fog szülni.
Ezekben az esetekben különösen fontos testi vagy lelki támogatót keresni, mert bár a hozzánk közelállók mindig értékes támaszaink, az új helyzettel való megküzdésben nem elegendőek.
A sebeink a testünk és lelkünk részeivé válnak idővel. De hogy ez megtörténhessen, muszáj engedni, hogy begyógyuljanak. Ehhez két fontos mentális folyamatra van szükség: elfogadásra és a kontroll feladására.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest