Előtte és utána

Hogy ne csak a jelenről legyen szó, gondoljuk át, a múlt tükrében, mit csinálhatnánk másképp a jövőben közösen.

Kezdjük a múlttal.

Még mindig nem teljesen tisztázott, pontosan hogyan indult el a járvány, de azért azt már most lehet tudni, hogy nem valamelyik állatfaj felelős érte. Illetve közvetlenül talán igen, de a kiváltó oka ismételten az ember.

Andrew Cunningham (a Wildlife Epidemiology at the Zoological Society of London professzora) egy CNN-nek adott interjúban magyarázta el, mi is történhetett.

Ahogyan az emberek immunrendszere is stressz hatására csökkent hatékonysággal működik, úgy az állatoké is. Márpedig a kényelmünk miatt egyre nagyobb területen pusztítjuk el szinte minden élőlény természetes élőhelyét, ami egyértelműen jelentős stresszt gyakorol rájuk. Emiatt ők is hajlamosabbak épp úgy megbetegedni azon bennük élő vírusok és baktériumok által, amelyeket amúgy normál esetben az immunrendszerük kordában tart.

Cunningham professzor az emberi náthát hozza hasonlatul. A közönséges náthát vírus okozza, amely egyfolytában bennünk él, de a szervezetünk gond nélkül megküzd vele. Ha viszont valamilyen jelentősebb stressz ér (költözés, munkahely váltás vagy elvesztés stb.), akkor lényegesen nagyobb eséllyel jut kifejeződésre a vírus. Elszaporodik, tüneteket produkál, amik által terjedni is tud (tüsszentés).

Jelen esetben ugyanez történhetett. Hogy ez a betegség a wuhani piacról vagy máshonnan indult, lényegében mindegy, mert maga a folyamat a lényeg.

Az pedig teljesen egyértelmű, hogy azért alakulhatott ki ilyen gyorsan világjárvány, mert rengetegen vagyunk a Földön, és nagyon nagy a mobilitás.

Tudomásul kell vennünk, hogy a saját viselkedésünk és főleg a NEM viselkedésünk okozta a mostani helyzetet. És ha nem változtatunk, szinte biztosra vehetjük, hogy néhány év múlva valamilyen más fertőzés kerül elő. Az egyéb katasztrófák mellett.

Ami a mi felelősségünket érinti. Nyilván, legtöbben nem vágunk ki erdőket, és nem gyújtjuk rá a dzsungelt ártatlan élőlényekre, csak hogy ott valamilyen hasznot hozó növényt termeszthessünk vagy állatot tarthassunk. Legalábbis nem közvetlenül. Itt jön be ugyanis a távolítás és a felelősség megoszlása mint pszichológiai jelenség.

A távolítás teljesen egyértelmű, hiszen amit nem látok, amiben nem vagyok aktív szereplő, azért nem is kell rosszul éreznem magam. Néha napján postolok valamit a Facebookon vagy felveszek egy Nature’s creature pólót, és már meg is vagyunk. És ha belegondolunk, az agyunk számára ez nem is olyan kevés. Hiszen nem teszek aktívan semmi rosszat, viszont aktívan némi jót mégis. Így a távoli negatív dolgokat simán kiütöttük egy-két közeli pozitív cselekedettel. Ha pedig erre nincs mód, akkor valami olyasmi még mindig meg tud nyugtatni, hogy „Mit csináljak? Ennem kell.” vagy „Ez a világ rendje.”, esetleg „A Föld nekünk lett teremtve”.

(Intermezzo: magyarázatokból kifogyhatatlanok vagyunk. De ha valami csoda folytán mégis elakadna a szavunk, több energiát ölünk abba, hogy találjunk valami nyakatekert magyarázatot, csak hogy ne kelljen változnunk, mint amennyi energiába maga a változás kerülne.)

A felelősség megoszlása pedig abban jelenik meg, hogy sokan vagyunk, és szinte mindenki pontosan ugyanúgy nem tesz semmit. Sorolhatnám, melyik élelmiszerünk és kényelmi termékünk milyen környezetkárosítással jár, de úgyis mindenki tudja, és úgysem érdekel senkit, mert a felelősség közös, márpedig ami közös, az senkié.

És amit a jövő hoz(hat).

A mostani krízishelyzet tökéletes alkalom lenne, hogy két taps között elgondolkodjunk, min is lehetne, és kellene változtatni. Például élhetnénk egészségesebben és környezettudatosabban. Nem vagyunk egyedül a bolygón, és az arcunkba tolta most a valóság, hogy a többi élőlény szenvedése a mi életünket is veszélyezteti.

Tettekre van szükség. Nem feltétlenül arra, hogy egyesével járjunk utána, hogyan tudjuk megmenteni a bolygót, mert úgysem fog sikerülni. Kinek van erre ideje és energiája? De szerencsére, vannak már szervezetek, akik ezzel foglalkoznak. Ideje lenne, hogy végre ők is több figyelmet és akár támogatást kapjanak tőlünk.

Ugyanakkor ideje annak is, hogy mi is és főleg a tudós társadalom több kritikával és becsülettel éljen. Ezek talán erős szavak, de addig, amíg akad olyan, aki anyagi érdekekből képes addig ferdíteni egy kutatást, amíg néhány környezetkárosító nagyvállalat számára kedvező eredményt tud felmutatni, addig a mindannyiunk jövője óriási veszélyben van.

Őszintén szólva, nem tudom, mi a helyes megoldás. És ujjal mutogatni sem akarok senkire. Vagy legfeljebb mindenkire (magamra is), úgy talán mindenki magába néz egy percre.

Azt tudom, hogy ahogy eddig éltünk, az ide vezetett. Megismételni vagy folytatni kár lenne. És nem arra van szükség, hogy változtassunk a viselkedésünkön, mert az csak a felszín. Nekünk kell változnunk – a gondolkodásunknak, az értékeinknek, az érzéseinknek –, mert úgy a tetteink maguktól, kényszer és nyűglődés nélkül fognak szintén megváltozni.

Valószínűleg ezek a gondolatok meg is fordultak legtöbbek fejében. De ha most nem lépünk határozottan és gyorsan addig, amíg még tart a szenvedés nyomás, akkor majd a hétköznapok jótékony homálya ismét el fog fedni minden felelősségérzetet.

​Csukás Csaba pszichológus, Budapest