Elfogadni, elviselni, tűrni, belenyugodni

Az életben nagyon sok olyan szituációba kerülünk, ahol a környezetünk nem úgy viselkedik, reagál, ahogy azt mi szeretnénk. Az egészséges első reakciónk ilyenkor valószínűleg az, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a helyzetet vagy a benne levő szereplőket, de ha ez nem megy, akkor alkalmazkodunk.

Az alkalmazkodás történhet úgy, hogy saját magunkat formáljuk a külső tényezőkhöz. Ehhez jó adag önismeret és rugalmasság szükséges. Sokszor képesek is vagyunk rá, de előfordul, hogy ez nem megy. Vagy nem is akarjuk, hogy menjen. Érthető, ha nem akarunk mi idomulni egy érzelmileg bántalmazó párkapcsolathoz, egy intellektuálisan nem kielégítő munkához, egy a hatalmával visszaélő vezetőhöz, vagy épp egy társadalmilag egységes, ám szélsőséges nézethez.

​Addig, amíg nem érezzük szenvedésnek a környezetünket, meg tudjuk tenni, hogy elfogadjuk a helyzetet. Tudatosítjuk, hogy nem fogjuk azt kapni, vagy nem tudjuk azt adni, amit szeretnénk, de a szituáció adta többi előny bőven kárpótol érte. Nyilván megéri benne maradni egy olyan párkapcsolatban, ahol a feleség kevésbé szereti az aktív szabadidő eltöltést, viszont ugyanolyan fontos számára az érintés és a meghitt beszélgetés. Ha jól fizet egy munka, néhány évig megéri ott maradni, még ha nem is jelent kihívást. Amúgy is legalább módunkban áll képződni, vagy a hobbik felé fordulni addig.

Mint mindig, ezúttal is a határok megtalálásával van a gond. Meddig érdemes az adott munkahelyen maradni? Mekkora különbséget fogadjunk el a párunknál? Mi fogadható el kommunikációs szinten a másiktól?

Természetesnek tűnik, hogy amikor több a hátrány, mint az előny, akkor lépni kell. Ám a kilépés szinte sosem ilyen egyszerű, mivel nem csak elveszítjük azt, ami azért mégis csak jó a jelen helyzetben, de szembe kell néznünk azzal, hogy a következő szituáció minősége is bizonytalan. Ráadásul hinnünk kell magunkban és a képességeinkben annyira, hogy azt gondoljuk, tudunk szerezni másik munkát, párkapcsolatot, barátot, lakhelyet stb.

Onnan lehet észrevenni, hogy valami nagyon nem stimmel önmagunkkal, hogy az elfogadást lassan felváltja az érzés, hogy elviseljük a helyzetet.

• A feleség elviseli, hogy a férj képtelen az érzéseiről kommunikálni.
• Elviseli a beosztott, hogy a főnöke állandóan tiszteletlenül beszél vele, és nem feladatot ad, hanem parancsol.
• Elviseli a férj, hogy a felesége még „élni akar”, mielőtt gyereket vállalna.

Az ilyen elviselt dolgokért ráadásul hajlamosak vagyunk mindig a másikat hibáztatni. Ő nem ilyen, olyan, amolyan. Pedig valójában mi nem állunk ki a szükségleteinkért, önmagunkért. Mi nem hiszünk magunkban, hogy jobbat is találhatunk, és hogy míg azt elérjük, képesek vagyunk az ismert és ismeretlen nehézségeken felülkerekedni.

Általában felmentéseket is keresünk a másik fél számára, hogy miért is viseljük el ezt az áldatlan állapotot: nagy rajta a nyomás, még fiatal, nem tanulta meg, hogyan kell, de majd én segítek neki. Magyarázatokban kifogyhatatlanok vagyunk. Főleg, ha ez támogatja, hogy miért is ne kelljen kellemetlenségeket vállalnunk. Titokban azért vágyunk rá, hogy valaki jön, és megment minket: a szerelem első látásra, egy váratlan állásajánlat, vagy kihúzzák végre a számainkat.

Tűrni akkor kezdjük el a helyzetet, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az nem fog megváltozni, és jó eséllyel megmenteni sem fog minket semmi. Kapaszkodunk még néhány jó dologba, de már kimondjuk (önmagunkban vagy hangosan), hogy ez nem jó, és nem is lesz az. Több lett a hátrány. Lépni még sincs erőnk. Már csak a csodában bízhatunk.

A megrendítő, hogy akadnak még most is családok, ahol különösen a női ágon nyíltan adja tovább anya a lányának a sorskönyvet: „A nő dolga, hogy tűrjön”. Nem szokásom nyíltan tanácsot adni, de most megteszem. Szóval, kukába vele! Egyedül vagy segítővel, de gyorsan szabaduljon meg tőle. Vagy ha már ennyire kedvenc olvasmány, legalább tartsa meg magának, és semmiképp se adja tovább ezt az antik darabot.

Amíg tűrünk, mindenféle hangulatingadozáson átmegyünk: apátia, düh, szorongás, felfokozott idegi állapot.

Előfordul, hogy egy-egy felfokozott érzelmi állapotban óriási lendülettel vetjük bele magunkat valamibe, amiből örömet szerzünk. Nyilván helyettesítés, ami nem működik, csak rövidtávon, de jobb, mint a semmi. Amikor pedig kiszipolyoztunk mindent ebből a helyettesítőből (sport, barkácsolás, főzés, spiritualitás, szerető stb.), visszasüllyedünk a mindennapokba. És belenyugszunk a megváltoztathatatlanba és a boldogtalanságba.

Megváltoztathatatlan, mert azt hisszük róla. Mert nem hiszünk önmagunkban és a jövőben. Mert hisszük, hogy nem érdemlünk jobbat. És mert közben még az egyetlen véges erőforrásunk jelentős részét is feláldoztuk: az időnket.

Úgy gondolom, az elfogadás a szeretet jele, és előrevivő, mert nem pazaroljuk az energiánkat olyan dologra, aminél sokkal fontosabbat is kapunk egy-egy kapcsolatból vagy helyzetből. Az elfogadás ráadásul ésszerű is, mert tudomásul vesszük, senki és semmi nem tökéletes.

Vannak dolgok, amiket el is kell fogadnunk. Ha elkezdünk változtatni, átmenetileg még az elviselés is szóba jöhet, de hosszú távon eltűrnünk semmit sem muszáj. Ne induljunk hát el azon az úton.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest