Az ember mint társas lény, 2. rész

​A párválasztási érettség kibontakozása többtényezős folyamat, illetve folyamatok interakciója. Mielőtt azonban rátérnénk az érettség kibontakozásának mikéntjére, első lépésként azt érdemes tisztázni, az egyénnek hová is „kell” eljutnia, tehát mit értünk párválasztási érettségen

---

Erre a kérdésre különböző szerzők különböző meghatározásokat adtak. Ezek közül én most hármat emelnék ki.

Erikson a pszichoszexuális fejlettséghez köti, amely egyúttal magában foglalja az együttes orgazmus képességét egy másnemű partnerrel, akiben megbízunk, és akivel meg tudjuk szervezni az egyéb tevékenységeinket az utódok fejlődése érdekében.

Erikson meghatározása nyilvánvalóan nem felel meg a mai nézeteinknek az együttes orgazmust, illetve az egyneműséget illetően. Azonban jól látható, hogy Erikson még ha nem is nevezi meg, az evolúciós modellben gondolkodik, amely szerint a párkapcsolat lényege az utódok fejlődésének biztosítása.

A meghatározásban szerepel a bizalom is, így Erikson szerint nem nevezhetjük párkapcsolatra érettnek azt a személyt, aki nem képes a bizalomra. Úgy gondolom nem a vak naivságra célzott a szerző, inkább a felnőtt bizalomra, amelyet el is lehet játszani.

A második megközelítés Schnabltól származik. Eszerint, a párkapcsolati érettség lényege, hogy képesek legyünk a szexuális viszonyt társas kapcsolattá bővíteni.

Eszerint a párkapcsolat szexuális viszonyként indul, és csak azután fejlődik társas kapcsolattá. Bizonyára Schnabl meghatározása nem volt különösebben népszerű a házasságig tartó szüzesség elvét valló közösségekben. A józanész azonban úgy gondolom mégis csak Schnabl mellett szól, mert ha a szex nem működik (jól vagy egyáltalán), az előbb-utóbb olyan terhet ró a párkapcsolatra, amelyet legtöbbször az el sem bír. Ilyenkor ez eredmény gyakran az elhidegülés, a megcsalás, illetve a válás.

Magam is azt támogatom, hogy a pár próbálja ki a házasság előtt a szexet és az együttélést. Hiszen a házasság egy (elvileg) életre szóló döntés.

Végül Szilágyi szerint a párválasztási érettség két fő jellemzővel rendelkezik: a párkereső törekvés, illetve a képesség, hogy megfelelő partnert találjon.
Érdekes, hogy Szilágyi egyáltalán nem említi a szexualitást ebben a kontextusban. Ugyanakkor szerepel benne a partner megtalálására vonatkozó képesség.

Személy szerint ezzel a meghatározással nem értek egyet, mert számtalan szélsőségesen introvertált személy talál magának párt annak ellenére, hogy jó szerivel semmit nem tesz a kapcsolat létrejöttének érdekében. Vagy annyira ügyetlenül teszi azt, hogy az nem nevezhető képességnek.

Egységes meghatározás nincs a szakirodalomban, azonban mindegyikben közös, hogy egyfajta biológiai és érzelmi érettséget feltételez a pár mindkét tagjától, hogy a kapcsolat hosszabb távon is fennmaradjon, biztosítva ezzel az utódok egészségesebb fejlődését.

Bár ilyen nagy nevek mellett szerénytelennek tűnhet, hogy saját meghatározással álljak elő, de a tapasztalatom szerint a párkapcsolati érettség a következőkből áll össze:

• vágy és képesség egy másik személlyel való szexuális kapcsolatra,
• képesség az érzelmi kötődésre,
• képesség a másik kötődésének elfogadására,
• képesség a bizalomra és a megbocsátásra.

Nem gondolom, hogy a párkapcsolati érettségnek része lenne az utódnemzés, ugyanakkor a párkapcsolatban, ahogy az fejlődik (akár a benne élő egyes személyek), felmerül a gyermekvállalás kérdése. Ezt, ha sikerül a pár tagjainak úgy tisztáznia, hogy egy álláspontot képviselnek, akkor azért, mert esetleg nincs gyermekük (nem akarnak, vagy nem tudnak vállalni), még lehetnek személyükben érettek, és a kapcsolatuk minden értelemben lehet érett párkapcsolat.

​A folytatásban az egyes életkorokra jellemző folyamatokat igyekszem – bár némileg elnagyoltan – bemutatni.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest