A változás 2. rész

Most lássuk, a változás egyes szakaszaira milyen viselkedés, gondolkodás és érzelmek jellemzőek.

---

A töprengés előtti szakasz
Ez a szakasz általában azzal kezdődik, hogy valamilyen szinten elgondolkodunk azon, hogy bizonyos szokásaink, gondolkodásmódunk vagy viselkedésünk nincs harmóniában a környezetünkkel vagy az értékeinkkel. Változtatási szándék még nincs, mert egyelőre még az adott életmódból többet profitálunk, mint ami veszteségünk van, de a serpenyő már csak éppen hogy billen a nyereség felé.

Gyakori, hogy nem is mi ismerjük fel ezt a helyzetet, hanem a környezetünk. Például egy barát tapogatózó kérdésekkel áll elő (Figyelj! Nem lehet, hogy kicsit túlpörögsz a munkán? Alig találkozunk.), esetleg egy távolabbi ismerős jegyzi meg, hogy „Elég nyúzottnak tűnsz.”, illetve rosszabb esetben az orvosunk hívja fel a figyelmet az adott helyzet problémáira.

Ebben a fázisban ezeket a megjegyzéseket és figyelmeztetéseket természetesen hárítással kezeli az ember. Nincs szándék a változtatásra, hiszen tudatos szintre még nem került a probléma. A hárítás eszközei lehetnek a tagadás, az intellektuálisnak látszó magyarázatok keresése, vagy a bagatellizálás. Természetesen az emberi elme rendkívül fantáziadús abban, hogy az állandóság illúziójának fenntartása érdekében eszközökkel álljon elő, de az imént említettek a leggyakoribbak.

A töprengés szakasza
Amikor eljön a pillanat, hogy a probléma tudatosul, az töprengés szakasza. Ekkor a probléma már annyira szem előtt van, hogy az ember kénytelen komolyan el is gondolkodni annak megoldásán. Aktív lépésekre természetesen még nem kerül sor, hiszen hová is rohannánk?

Elkezdődik az információ vadászat. Ebben az internet óriási segítségünkre van, mint ahogyan a család is a kifogyhatatlan siker sztorik vagy elrettentő példák tárházát nyújtják. Mondanom sem kell, bármilyen problémáról legyen is szó, a közeli és távoli barátok, haverok és családtagok azonnal szakértővé avanzsálnak. Ez nem feltétlenül probléma, mert legalább a figyelem fókuszában tartják ők is a változás szükségességét. Bár szerintem mindannyian tudjuk, hogy egy idő után a sok jó tanács és bölcsesség borzalmasan idegesítő is lehet.

(Megjegyzés. Bár a problémát felismerő számára ezek a tanácsadások akár hasznosak is lehetnek, azonban a tanácsadó személy számára könnyen az elfojtás eszköze lehet, mert a figyelmet nem a saját káros viselkedésén tartja, hanem a másikén. Azt a látszatot kelti, hogy foglalkozik egy adott problémával – ami igaz is – csak épp az nem a sajátja.)

Az olykor kéretlen módszerismertetők mellett, azonban ami még fontos, hogy megindul a pro és kontra érvek összegyűjtése. Vannak olyan problémák (túlsúly, dohányzás) ahol ezzel kapcsolatban nincs szükség hosszú mérlegelésre, mert egyértelmű mostanra, hogy halálos kimenetelű problémák. A túlzott munkával vagy egy alárendelődő esetleg függő párkapcsolati viszonnyal azonban már más a helyzet.

Ha még nem okoz közvetlen és állandó szenvedést a sok munkával töltött idő, akkor bizony elindul a számolgatás. Vajon mennyi ideig kell még túlhajszolnom magam, amikor talán csökkenni fog az elvégzendő feladatok mennyisége, vagy elérem azt az anyagi helyzetet, amikor lazíthatok. Bár mélyen talán tudjuk, hogy egyik pillanat sem fog elérkezni soha, önmagunknak bevallani az igazságot még eltarthat egy ideig.
Párkapcsolat esetén az igazságtalanságokat, egyenlőtlenségeket el lehet rejteni a „De hát szeretem…” álarc mögé, de ez is csak ideig óráig működik. A barátok elvesztése, az önállóság feladása, esetleg a szorongás megjelenése előbb utóbb nyilvánvaló mindennapi nehézségeket és elszigetelődést fognak okozni.

Bárhogy legyen is, ennek a szakasznak nagyon bizonytalan a hossza. Az egymásnak ellentmondó információk a netről és a szociális környezetből, a tökéletes pillanatra várakozás, illetve maga a cselekvés illúziója (mert a kutakodás is cselekvésnek tűnik) mind olyan csapdák, amelyek révén bennragadhatunk ebben a szakaszban.

​Folytatás következik.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest