Az ember mint társas lény, 4. rész

​A kisgyermekkor alatt a 2,5-től 6 éves korig terjedő időszakot értjük. Ebbe a korba belépve a gyermekek teste is jelentős változáson megy át: kevésbé lesznek gömbölydedek, hosszabbak lesznek a lábaik, a tartásuk és járásuk magabiztosabbá válik. Az ekkor megjelenő testi és lelki fejlődés lehetővé teszi, hogy kezdetét vegye a szülőktől való egyre markánsabb függetlenedés is.

---

Desmond Morris az intim viselkedés alakulását érzékletesen osztotta három lépcsőre:

1. „Szoríts magadhoz!”
2. „Tegyél le!”
3. „Hagyj békén!”

Ezt a korszakot úgy lehet elképzelni, hogy a gyermek egyik lába még az első fokon van, de a másik már a másodikon. Megjelenik a szülőtől való távolodási igény, ugyanakkor rendszeresen szükség van még az érzelmi „tankolásokra”, ami nyilván testi közelséggel is együtt jár.

Az eddig még csak rendszertelenül megjelenő társas kapcsolatok mellett, amely főleg a családra korlátozódott, megjelennek az állandó, kötelező kapcsolatok. Ez az óvoda.
Ebben a társas fejlődésben a gyermek kezdi elsajátítani a társadalom normáit, értékeit és ismereteit. Ez a szülőn kívülről érkező első igazi kötelezettség, amelynek megszegéséért büntetés is jár.

Az új kapcsolatrendszer lehetővé teszi, hogy mind jobban elkülönítse a saját személyiségét a tárasakétól. Szembesül azzal, hogy másoknak másmilyen a családjuk, másmilyenek a szokásaik, és általában véve másmilyen viselkedésük és érzelemviláguk van.

A nemi identitás fejlődésében az első lépés, hogy magukat a gyermekek fiúnak vagy lánynak azonosítják, és később megértik azt is, hogy ez a jellemző időben változatlan. Némileg később el is fogadják, hogy az ember neme állandó tulajdonság.

Nagyjából kétéves korban jelentkezik először a gyerekekben az a fajta agresszió, amelynek célja a másik bántása (nem pusztán egy tárgy megszerzése, mint előtte).

A fiúk és a lányok ebben a tekintetben már kisgyermekkorban máshogy működnek. A fiúkra inkább az instrumentális agresszió jellemző, amelynek a célja fizikai fájdalom okozása, míg a lányok inkább kapcsolati agresszióval idéznek elő lelki fájdalmat.

Az agresszió természetes módon fejlődik ki bennünk, azonban az agresszív viselkedés tanult folyamat. Ebben kétféle tanulási mód játssza a fő szerepet: a kondicionálás és a modell tanulás.

A kondicionálás lényege, hogy a viselkedés következményétől fog függeni a jövőben az adott viselkedés megjelenésének a valószínűsége. Tehát ha a következmények pozitívak, a viselkedés megerősödik, és gyakrabban fog a későbbiekben is mint megoldási eszközhöz folyamodni. Amennyiben negatív a következmény, az előfordulási esély csökken. Azonban a negatív következményeknél fontos megjegyezni, hogy az agresszív viselkedés következtében fellépő fizikai bántalmazás nem csökkenti, inkább növeli a későbbi agresszív viselkedés megjelenését.

Cole megfogalmazása szerint, a kisgyermekkori érzelmi fejlődéshez a gyerekeknek meg kell érteniük saját érzelmeiket és mások érzelmeit, és tudniuk kell kontrollálni érzelmi megnyilvánulásaikat. Ez lényegében a szociális kompetencia alapja.

Véleményem szerint a későbbi boldogságban ez játssza a legnagyobb szerepet. Lévén, hogy a boldogság legtöbbször nem a környezet függvénye, hanem a megélt belső élményvilágon alapul, ezért különösen fontos, hogy a gyerekek képesek legyenek megérteni ennek a belső, érzelmekkel teli világnak a működését. A szülők és az intézményi tanítók azonban éppen erre helyezik a legkisebb hangsúlyt az esetek túlnyomó részében. Ennek sokszor az az egyszerű oka van, hogy a szülőket sem tanította senki, tehát nem tudják, hogyan kell. A gondozók pedig nem érzik ezt feladatuknak (meg idejük sem nagyon marad rá).

Ahogy az agressziónál itt is működik a kondicionálás és a modell tanulás.

Ha az érzelemkinyilvánítás következménye negatív, akkor az érzelemkifejezés a jövőben gátlás alá kerül.

Ezért különösen károsak azok a kifejezések, hogy „Ne sírj!”, „Hagyd abba a nyafogást!”. Bár nyilván a felnőtt számára rendkívül irritáló és frusztráló tud lenni a gyermek eltúlzott reakciója, de fontos lenne tudatosítania magában, hogy a kicsi még nem tud másként cselekedni. Ez pontosan olyan, mint amikor el akarunk sajátítani valamilyen mozgásos képességet (pl. tánc). Eleinte elnagyoltan, túlzó mozdulatokkal próbáljuk meg kivitelezni a kívánt formát, azután a pozitív megerősítések (megdicsér a partner vagy a tanár) és a rutin megszerzése következtében egyre finomodik és harmonikusabbá válik a mozgás együttes.
Így történik ez a gyermek érzelemszabályozása esetén is. Lassan megtanulja, milyen intenzitás a megfelelő az egyes helyzetekben akár önmaga, akár a külvilág felé. Ha azonban az érzelem tanár türelmetlen, folyton erős negatív következményekkel sújtja a hibákat, akkor ahogyan sokan a mozgásos formákat, úgy a gyermek az érzelem kinyilvánítást fogja abba hagyni. Az érzelmek ezzel nem múlnak el, csak a tudatosság látóköréből kerülnek ki, így okozva hosszú távon szorongást, lehangoltságot, frusztrációt, gátolt extraverziót.

Megjegyzés. Bár az introvertáltság vagy extrovertáltság nagyrészt genetikailag meghatározott, fontos különbséget tenni az introvertált és a gátolt extrovertált ember között. Véleményem szerint sokkal kevesebb introvertált ember létezik, mint ahányan magukról ezt állítják. Ez a fajta visszahúzódás éppen a fent említett, nem megfelelő érzelemszabályozás következménye.

A modell tanulás pedig azért játszik fontos szerepet, mert a gyermek a nemének megfelelő jelentős személyek viselkedését fogja másolni. Egészen pontosan azokat a viselkedéseket, amelyeket pozitív megerősítés követ. Így látható, hogy egy egészen bonyolult rendszerben találjuk magunkat, mert a gyermekre az is jelentős hatással van, hogy az azonos nemű szülővel hogyan bánik a környezete. Ha az apa érzelemkifejezése gátolt, ráadásul amikor mégis kifejezi a dühét, bánatát stb., olyankor a párjától negatív megerősítést kap, akkor ez a gyermek érzelemkifejezésére is hatni fog.

Többek között ez az, amiért egy rosszul működő házasság, amelyben a gyakori veszekedések, vagy ami még rosszabb, a csendes feszültség adja meg az alaphangulatot károsabb, mint egy tisztességes válás.

(Természetesen az élet nem villanykapcsoló, tehát ha egy házasság rosszul működik, akkor nem a válás az egyetlen lehetőség.)

A nemek elkülönítése magával hozza a következmények különbözőségét is. Ha nem is tudatosan, de a fiúkat és a lányokat mással fogják büntetni és jutalmazni a nevelők. Ez sokszor feszültséget okoz a gyermekben, mert sérti a (szélsőséges) igazságérzetét.

Ugyanakkor a különbségek és a feszültség izgalmat és kíváncsiságot is szül. A nemek között megjelenik az egzotikusság és ismeretlenség érzése, amik majd a későbbiekben válnak a szexuális vonzalom alapjává.

A nevelők, de főleg a szülők fontos feladata lenne, hogy mind biztatással és tanítással, mind modell nyújtással segítsék a gyereket abban, hogy leküzdje a különbözőség és sokszor a (látszólag) kiismerhetetlenség által okozott félelmet. Mert ez a félelem könnyen tartóssá válhat, és a jövőben agressziót (passzív, aktív, fizikai, verbális) vagy kapcsolatteremtési nehézséget okozhat.

Jól látható, hogy azzal, hogy a gyermek egyre több társas kapcsolatra tesz szert, egyre jobban fontossá fog válni a szülők környezete is, hiszen a gyerek rengetegszer abból tanul, ahogy a szülei viselkednek társas helyzetben (akár egymással).

A kisgyermekkor a csodák kora sok szempontból. De főleg azért, mert a gyermek ekkor találkozik tartósan és következetesen a világgal, amely számára még hihetetlenül színes. Ezeket a „színeket” azonnal el is kezdi minősíteni aszerint, hogy a felnőttek mit mutatnak és mondanak róluk.

​Mindenki eldöntheti magában, hogy ezt a színes világot, milyennek mutatja be a gyermekének: félelmetesnek vagy barátságosnak, könnyednek vagy vérben és verejtékben úszónak, érzelmileg gazdagnak vagy sivárnak.
Nem kell tökéletesnek lenni a szülőknek ebben a korban sem. A gyermek itt már azt is megtanulja, hogy tévedni szabad, és ideális esetben azt is, hogy hibák nincsenek, csak helyzetek, amikből valamit tanulni lehet.

Csukás Csaba pszichológus, Budapest